Amikor gyerekek voltunk, a tél nem egy évszak volt, hanem egy világ. Nem egy ikon a telefonunk időjárás-appjában, nem egy közlekedési akadály, nem egy bosszantó tényező a reggeli rohanásban, hanem egy külön életforma. A hó nem „leesett”, hanem megérkezett. És amikor megérkezett, mindent átírt.
Hólapátolás volt, de nem nyűg. Apák, nagyapák lapátoltak hajnalban, mi meg gumicsizmában álltunk mellettük, a lapát nyelére támaszkodva, fontosnak érezve magunkat. A hó súlyától megfájdult a kar, a hidegtől csípett az arc, de volt értelme. Megtanultuk, hogy a dolgok nem maguktól lesznek járhatók. Hogy ha együtt dolgozunk, hamarabb kész vagyunk. És azt is, hogy egy jól végzett munka után milyen jólesik a meleg konyha, a párás ablak, a forró tea.
Szánkózás volt, nem időpontfoglalással és nem „biztonsági zónában”. Domboldalak, parkok, utcák végén lévő lejtők. Kötéllel húztuk fel a szánkót, lihegve, piros arccal, és soha nem jutott eszünkbe panaszkodni. A lefelé száguldás pár másodperce minden fáradtságot megért. Nem volt sisak, de volt egymásra figyelés. Nem volt szülői csoportchat, de volt közösség. Ha valaki elesett, tíz kéz nyúlt érte.
Hóemberépítés… nem „kreatív foglalkozás”, hanem ösztön. Két hócsomó, egy sárgarépa, egy régi sál. Néha ferde lett, néha összeomlott, de mindig a miénk volt. Megtanultuk, hogy az alkotás nem tökéletes, csak őszinte. Hogy az elmúlás része az életnek: tavasszal elolvadt, és mi nem sírtunk miatta. Tudtuk, hogy jövőre újra lesz.
Ingyen korcsolya. Befagyott tavak, iskolai udvarok, patakok kiszélesedő részei. Nem volt jégmester, csak egy felnőtt, aki ránk szólt: „Ne menjetek a közepére!” Elesések, vizes kesztyűk, remegő lábak, de minden megtett körrel nőtt az önbizalom. Nem az számított, ki mennyire ügyes, hanem hogy újra felállt-e. Ez volt az életre nevelés, csak akkor még nem hívtuk így.
És most itt állok, a saját öt éves lányommal, aki most látja először a tél igazi arcát. Nem a latyakos, szürke, sietős változatot, hanem azt, amit mi ismertünk. Ahogy rácsodálkozik a hó ropogására, ahogy félve, mégis lelkesedéssel lép bele a friss fehérségbe. Ahogy kérdezi: „Ez mindig itt marad?” És bennem egyszerre van öröm és szomorúság.
Öröm, mert látom, hogy még nem veszett el minden. Hogy a természet még képes meglepni. Hogy egy gyerek még tud lassítani, lehajolni, megérinteni, megélni. És szomorúság, mert tudom: neki ez már különleges esemény, nem természetes állapot. Egy emlék lesz, nem egy egész gyerekkor.
A mi telünk formált minket. Türelemre, kitartásra, együttműködésre tanított. Arra, hogy a hideg nem ellenség, csak kihívás. Hogy a kényelmetlenség nem probléma, hanem tapasztalat. Hogy nem minden azonnali, nem minden meleg, nem minden könnyű — és ez így van rendjén.
A mai gyerekeknek más világ jutott. Gyorsabb, melegebb, biztonságosabb — de talán szegényebb azokban az apró, formáló pillanatokban, amelyek nem férnek bele egy értesítésbe. Épp ezért rajtunk múlik, mit adunk tovább. Ha most hó van, kimenni. Ha fázik, megmutatni, hogy egy plusz réteg segít. Ha elesik, megvárni, hogy maga álljon fel. Nem túlóvni, hanem kísérni.
Mert az életre nevelés nem külön program. Nem tanfolyam. Hanem közös hólapátolás. Egy utolsó szánkózás sötétedés előtt. Egy hóember, ami holnapra eltűnik. És egy gyerek, aki majd felnőttként egyszer azt mondja: „Emlékszel, amikor először esett az igazi hó?”
Ha ezt megadjuk neki, akkor talán ő is továbbadja. És akkor a tél nem csak egy ritka vendég lesz, hanem újra tanító. Csendes, hideg, de nagyon emberi.